2004. augusztus

Nagy buli volt…a The Rasmus első ízben adott koncertet a minden évben, Magyarországon megrendezett legrangosabb zenei fesztiválon…fergeteges sikert arattak, a közönség végigtombolta a show-t…a srácok nagyon jól érezték magukat, a közönségről nem is beszélve…a tömeg első sorainak egyikében egy lány a koncert végén hátrafordult barátnőjéhez, hogy lássa a reakcióját. Látta, hogy ő is, csakúgy, mint mindenki más a színpad előtt, eufórikus állapotban van, kórusban kiabálja a többiekkel, hogy „Lauri!”, meg, hogy „Vissza!”. Hogy lássa a srácok távozását, ismét gyorsan a színpad felé fordult, ahol a négy fiú épp bedobálta a cuccait a lelkes közönségnek. Ekkor azonban teljesen váratlanul, a másodperc törtrésze alatt, a lány előtt szétnyílt a tömeg és már csak azt látta, hogy valami egyenesen feléje repül. Azt már nem tudta meg, hogy mi volt az, ugyanis nem maradt ideje megfelelően reagálni és az a valami fejbe találta. Minden sötétbe burkolózott körülötte, az ütés ereje azonnal letaglózta. A mögötte álló fiú karjaiban kötött ki, aki az első pillanatban nem értette a dolgot, de amint lenézett rá, egyből rájött az okára. A lány homlokán egy nyílt, erősen vérző sebet látott meg...Lauri abban a pillanatban fordult vissza, hogy még utoljára búcsút intsen a közönségnek, amikor Pauli üvege „célba talált”. A koncert alatt sokat énekelt azon az oldalon, ahol a lány is állt barátaival, többször egyértelműen nézett is rájuk/feléjük, amit persze ők elégedetten nyugtáztak és lelkesen végigénekelték és csápolták a koncertet.

- Pauli, Aki, Eero, várjatok! - szólt a többiek után Lauri.

- Mi van Lauri? Nincs több idő több visszatapsolásra, mennünk kell... - fordult vissza Eero Lauri-hoz, kissé türelmetlenül. Még nem voltak ugyan késésben, de nagyon szoros időbeosztásnak kellett eleget tenniük, amibe sajnos nem fértek bele az ilyen „bonusz-akciók”.

- Tudom Eero, de nagy baj van...azt hiszem, Pauli dobása túl jól sikerült... - erre már Pauli is felfigyelt és odalépett Lauri mellé:

- Micsoda? Mégis hogy érted ezt?

- Az a két lány, aki ott volt előtted a barátaival az első sorokban...akikre olyan sokszor néztem...emlékszel?

- Hát persze, nem voltak semmik! Nagyon szuperek voltak végig a koncerten...jól énekeltek…és a szerelésük se volt semmi, de szerintem ez neked is… - válaszolt volna Pauli, de Lauri belefojtotta a szót.

- Akkor nézz oda... - mutatott abba az irányba Lauri, ahol a két lány volt a koncert alatt. Ekkor már nem csak Pauli, de Aki és Eero is arra szegezte a tekintetét. Annak lehettek szemtanúi, ahogy az egyik fiú karjaiba emeli a vérző fejű, lányt és nyomában az aggódó barátaival próbál utat törni a tömegből kifelé, a kordon irányába. Mivel az elsősegélysátor igen messze volt és nem volt idő mászkálni, Lauri egyből utasította az egyik biztonsági emberüket, hogy segítsenek nekik kijutni a tömegből és vigyék minél előbb nyugodt helyre a lányt. Ekkor még nem tudta, hogy ennek az egyszerű emberi gesztusnak, hogy segít egy sérült embertársán, később még mekkora jelentősége lesz… még az is a jövő titka volt, hogy hosszú távú barátság szövődik majd az együttes és a fiatalok közt, ami hatással lesz mindannyiukra, jelentős változásokat hozva az életükbe. Ahogy a mondás is tartotta: „Mindig az egyszerű dolgok bírnak a legnagyobb értékkel.”

Az egyik biztonsági ember átvette a lányt a fiú karjaiból, amíg ő barátaival átlökdösve magát a kíváncsiskodó tömegen, átmászott a kordonon. A sok kíváncsi tekintet és a mindent tudni akaró emberek komoly akadályt jelentettek átjutni azon a 2-3 soron, ami előttük állt. Mindenki látni akarta, hogy mi történt, akaratlanul is gátolva ezzel a gyors és biztonságos kijutást a tömegből. A többiek automatikusan az egészségügyi sátor felé indultak, de amikor meglátták, hogy a férfi más irányba indul, döbbenten torpantak meg.

- Maga meg hova megy? A sátor nem arra van! – szólt erélyesen a fiú utána. Most tényleg nem volt idő kerülőutakra. A megszólított visszafordult.

- Neki most nem is ott a helye… - itt mindannyian elkerekedett szemmel néztek a férfira.

- Még hogy nem ott a helye? Akkor elárulná, hogy mégis hol?! Maga vak vagy… - a biztonsági ember azonban elkerülendő a félreértéseket, nem túl udvariasan, de belefojtotta a lányba a szót:

- …azt az utasítást kaptam, hogy vigyem a legközelebbi helyre, ahol nyugalom van és szakszerűen el tudják látni…perpillanat egyetlen ilyen hely jöhet most szóba: a VIP-részleg, ahol ugyan most a The Rasmus tartózkodik, de…

- Akkor hát… - kezdték volna a többiek, de a férfi ismét nem hagyta őket szóhoz jutni:

- …de az együttes énekese ragaszkodott hozzá, hogy oda vigyük a barátotokat…ő kérte, hogy minél hamarabb juttassunk ki a tömegből titeket…úgy tűnik a szívén viseli a sorsotokat, különösen az övét… - bólintott a karjában félig öntudatlan állapotban levő lányra és határozott léptekkel megindult a backstage irányába. A többiek nem tehettek mást, mint, hogy követték őt. A férfi menetközben folytatta:- …nagyon tetszhettetek neki...a koncert után, mielőtt másodszor visszajöttek volna, az embereik érdeklődtek, hogy az énekes miért énekelt mindig a színpad jobboldalán…azt válaszolta, hogy azért, mert kiszúrt egy 5 fős csoportot, ami nagyon szimpatikus neki…gondolhatjátok, hogy mennyire meg voltak döbbenve a bennfentesek…végig azt mondogatták, hogy ilyet még sosem csinált előtte…nem emelt ki soha embereket a tömegből…hallottam a rádión, higgyetek nekem…és a leírás pontosan rátok illik…5-en vagytok és az oldal is stimmel…

Aggodalommal vegyes izgalommal hallgatták a férfi szavait. Aggódtak a barátnőjükért és izgultak a fejlemények miatt…Lauri maga mondta, hogy vigyék oda őket…ez hihetetlennek tűnt számukra…ugyanakkor nagyon rosszul érezték magukat: sok mindent elképzeltek a buli méltó befejezésére, de ez az alternatíva nem szerepelt a lehetőségek közt. A hátralévő pár másodperc szótlanul telt, csendesen gyalogoltak mind a négyen a biztonsági ember mögött, feszülten figyelve barátnőjük minden rezdülését. A VIP-sátorként működő sátorban erős fény égett, a ponyván keresztül látni lehetett, hogy ellentétben a koncert után megszokott nyüzsgéssel, csupán pár ember tartózkodik odabent. A férfi belépett a sátorba, a többiek megtorpantak a bejáratnál. Nem voltak benne biztosak, hogy mit kell tenniük. Nehéz volt elhinni, hogy csak úgy, engedély nélkül beléphetnek oda, ahol napközben biztonsági őrök tömege leste árgus szemekkel az ember minden egyes mozdulatát…most azonban semmi ilyesmi nem volt…se biztonsági őr, se VIP-kártya ellenőrzés, de még csak egy kíváncsiskodó riporter sem…a két lány és két srác kérdő pillantásokat vetett egymásra, majd miután így „megbeszélték” a dolgot, az egyik leányzó határozottan odalépett a ponyvához és már készült megemelni, mire az magától félrehúzódott és egy ismerős arc jelent meg a fényben és megszólalt…angolul.

- Ti miért ácsorogtok idekint? A barátnőtöknek szüksége van rátok…arról nem is beszélve, hogy elég hűvös ahhoz az időjárás, hogy itt szobrozzatok reggelig… - a lány, aki a legközelebb állt, megdermedt a látványtól. Mindenki másra számított, csak őrá nem. Ahogy a többiek felé fordult látta, hogy nekik is hasonló volt a reakciójuk.

- Lauri Ylönen…de azt hiszem nem nagyon kell magam bemutatni nektek… - nyújtott kezet a döbbent leányzónak az énekes.

- Serenity… - válaszolta az alacsonyabb, szőkésbarna hajú lány, és kezet fogott Lauri-val.

- Örülök, hogy megismerhetlek… - mondta Lauri, elmosolyodott, majd a többiekhez fordult: - És, ti?

- Joana vagyok. – mutatkozott be az énekesnek tökéletes angolsággal a másik lány. Ő jóval magasabb volt és sötétbarna haja volt. – Ők pedig, Christian és Eric…a barátaink… - fejezte be a bemutatást a srácok helyett Joana. Lauri egyből leszűrte a tanulságot: Joana egy olyan lány volt, aki saját maga irányította az életét, szeretett és mert is kezdeményezni.

A srácok kezet fogtak, majd Lauri visszafordult Serenity irányába, hogy bevezesse őket a sátorba. Ő azonban még láthatóan nem tudott napirendre térni az események felett. Lauri ezt észrevette és egy kis sziporkázással próbálta oldani a lány szorongását:

- Te jó ég! Miket terjeszthetnek rólunk a médiák, hogy ha már be sem mersz jönni ide…ne félj, nem eszünk meg senkit…rajongókat nem fogyasztunk vacsorára… - Joana, Eric és Chris már eltűntek a sátorajtóban, amikor végre Serenity is belépett. Lauri kedves mosolyának, szikrázó zöld szemeinek, meggyőző stílusának és kedvességének képtelenség volt ellenállni.

- Amanda! – szólaltak meg mind a négyen egyszerre, amint meglátták a két orvos gyűrűjében fekvő barátnőjüket.

„ Szóval, ő Amanda…” Lauri elidőzött tekintetével a lányon, a többiek láthatóan jobban izgultak annál, minthogy olyan „lényegtelen” dologgal foglalkozzanak, mint a barátnőjük bemutatása. Lauri nem csinált belőle problémát, mivel teljesen megértette a helyzetüket. Ugyan még nem tudta, hogy pontosan mi baja is volt a lánynak, de avval tisztában volt, hogy sokkal nagyobb baj is lehetett volna a dologból, ha nem veszik időben észre, hogy mi történt. A tömeg, az akadékoskodó emberek, mind, mind csak akadályozták volna, hogy Amanda időben megfelelő segítséghez jusson.

Eric, Joana, Chris és Serenity a sátor egyik sarkában álltak, Eero, Pauli és Aki pedig a másikban. Mind a két csoport azon tanakodott, hogy mit tegyenek. Miközben az orvosok ellátták Amanda sérülését, Lauri pár lépés távolságból figyelte, majd sarkon fordult és odasétált a többiekhez, akik épp azon tanakodtak, hogy mi legyen a másik kis csapattal.

- Odamehetnénk hozzájuk, hátha szükségük van valamire… - javasolta végül Eero.

- Mondjuk egy pár kedves szóra és… - kezdte volna Lauri, amikor odalépett hozzájuk, de ekkor felfigyelt az orvos hangjára, aki odament Joana-hoz és barátaihoz a következő hírekkel:

- Nyugodjanak meg, a barátnőjüknek nincs semmi komolyabb baja, csupán egy enyhe agyrázkódást szenvedett…egy-két nap és kipiheni, hamar túllesz rajta…szerencse, hogy ilyen hamar kijutottak a tömegből, mert minden elmulasztott perccel csak rosszabb lehetett volna a helyzet…

- Most már akkor odamehetünk hozzá? – kérdezte Joana, akinek nagy kő esett le a szívéről, hogy barátnője jól van.

- Ez csak természetes…kell ugyan még pár perc, hogy magához térjen, de semmi akadálya a dolognak… - Joana mosolyogva fordult Chris-hez, aki a többiekkel együtt megkönnyebbülten, szintén mosolyogva nézett rá vissza. - …csak még egy dolog! Beadtam neki egy nyugtatót, hogy kipihenje magát, úgyhogy pár perc múlva mély álomba fog merülni…haza tudják vinni vagy szükségük van segítségre? - az orvos nagyon segítőkész volt, de mielőtt bármit is válaszolhattak volna, a probléma már megoldódott.

- Majd mi hazaviszünk titeket… - hallatszott fel egy nem várt hang Eric-ék háta mögül. Eero volt az, aki Pauli és Aki társaságában pár centi távolságra állt tőlük. - Köszönjük a gyors segítséget, most már elmehetnek, innentől megoldjuk a helyzetet…viszontlátásra…

Mind a négyen döbbenten fordultak hátra. Először nem is tudták, hogy mit mondjanak. Végül Eric és Joana volt az első, aki megszólalt:

- Ez igazán rendes tőletek, de nem kell fáradnotok…a kocsink kint parkol a… - kezdte Eric, de Pauli nem hagyta, hogy befejezze a mondatát.

- Egyáltalán nem fáradtság…szívesen tesszük…

- Használjátok ki az alkalmat…nagyon ritkán és csak nagyon keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy eleget tehessenek egy ilyen ellenállhatatlan ajánlatnak…- fűzte hozzá Aki mosolyogva. Persze azt mindannyian nagyon jól tudták, hogy ez a „ritka” gyakorlatilag a „sohával” egyenlő, hisz egyáltalán nem volt mindennapos, hogy egy The Rasmus koncerten ilyen történjen. És tulajdonképpen ők sem a balesetnek, hanem Lauri-nak köszönhették, hogy most ott voltak, ahol voltak. Talán annak, hogy Lauri megérzett rajtuk valamit…talán annak, hogy megérezte: rokonlelkekről van szó…

- Tényleg nem kell…miattunk nehogy elkéssetek valahonnan… - Joana ugyan legszívesebben elment volna a srácokkal és soha vissza sem jön, de Chris és a többiek miatt, meg az esze is azt mondatta vele, hogy nem használhatják ki a friss barátságukat.

- Ragaszkodunk hozzá, hogy elvihessünk titeket…végül is miattunk… - itt Aki diszkréten köhintett egyet, mintha csak félrenyelt volna. Pauli vette a lapot. - …miattam vagytok ebben a kellemetlen helyzetben. Ne sértsetek meg azzal, hogy visszautasítjátok…

Eric, Joana, Chris és Serenity újabb kérdő pillantásokat váltottak. Olyan volt, mintha egy némi rémálommal megfűszerezett tündérmesébe csöppentek volna.

- Van más választásunk? – kérdezte pár perc „tanakodás” után Joana, aki vette a lapot. Pontosan megértette Aki köhintését. A hangsúly az nem azon volt, hogy ki miatt voltak most itt, hanem, hogy Pauli győzze meg őket arról, hogy együtt tölthessék el az estét. Az egyértelművé vált hogy nemcsak Lauri találta őket különlegesnek és szimpatikusnak. Össze akartak velük ismerkedni. A helyzet kezdte elveszíteni a realitását. Eric és Chris még csak-csak, de a lányok nem nagyon tudták elhinni, ami történik velük.

- Nincs. – válaszolta Aki és Eero mosolyogva.

- Köszönjük. Igazán rendes tőletek…– mondta Chris és kezet fogott Eero-val, Pauli-val, majd Aki-val.

Mikor visszafordultak, hogy odamenjenek Amanda-hoz, egy apróbb meglepetés érte őket. Lauri, akinek hiányát egészen eddig a pillanatig nem észlelték, ott ült a kanapén fekvő lány mellett egy széken és teljesen elmélyülten figyelte minden egyes rezdülését. Így, amikor Amanda magához tért, először Lauri szikrázó zöld szemével és ellenállhatatlan mosolyával találta szembe magát, a barátai arca helyett.

- Hé kislány, hogy érzed magad? – kérdezte csendesen, miközben Joana-ék lassan odasétáltak hozzájuk. Eero, Pauli és Aki is követték őket.

- Mi történt és hol vagyok? Ez biztos a túlvilág…te nem lehetsz valóság… - suttogta Amanda kábán, amint meglátta a The Rasmus énekesének arcát. A látása ugyan még nem volt tiszta, de abban biztos volt, hogy Lauri-t látja maga előtt, ami viszont teljesen hihetetlennek tűnt számára.

- Nagyon is valódi vagyok…és nagy szerencsédre még te is…jól beütötted a fejed…de hála az égnek kemény fából faragtak… - Lauri elmosolyodott, majd félrehúzódott, hogy a barátai is oda tudjanak menni a lányhoz.

- Srácok, de jó látni titeket…mi ez az egész? Mi történt és hol vagyok? – kérdezte Amanda újból, mivel Lauri-tól nem kapott választ a kérdésére. De a választ már nem várta meg. - Képzeljétek az előbb láttam Lauri-t…biztos, hogy álmodtam…kár, hogy csak ilyen rövid ideig tartott…bárcsak sosem ébredtem volna fel…a szemembe nézett, azzal a gyönyörű szép zöld szemével és beszélt hozzám…de jó volna megint látni…ugye megértitek? A szemébe szerettem bele annak idején és most hacsak álmomban is, de láthattam egészen közelről…

Lauri, Aki, Eero és Pauli mosolyogva néztek egymásra, majd körbeállták a kis csoportot.

- Mindig is tudtam, hogy nem lehetsz valóság…ilyen lökött ember, mint te, tényleg nem létezhet…Amanda-nak igaza van… - jegyezte meg Aki csipkelődve, mosolyt csalva ezzel mindenki arcára.

Lauri-n furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá, Amanda szavai hallatán. A lány ugyan csak álomnak gondolta a találkozást, de ő tudta és a többiek is, hogy az egész helyzet teljesen valóságos volt. És azt is tudta, hogy a lány a szívéből, őszintén beszélt, mivel azt gondolta, hogy ő tényleg nincs ott, csak a barátai. Ennél több bizonyíték nem is kellett neki, hogy tudja: Amanda nem a sztárt, hanem az embert szereti benne.

- Minden rendben van? Hogy vagy édes? – kérdezte Eric és leguggolt a kanapé mellé. Amanda halványan elmosolyodott és megfogta Eric kezét:

- Remekül, csak rettenetesen fáradt vagyok...mondd el már végre, hogy mi a fene folyik itt…valamiért annyira furcsán érzem magam, de nem tudom, hogy miért…van egy olyan „nem tudom megmagyarázni, hogy miért” érzésem…

- The Rasmus koncerten voltunk…emlékszel? – kezdte Joana Eric helyett és odalépett a srác mellé.

- Persze, hogy emlékszem…úgy érzem, mintha most is itt állnának körülöttem…ott, Chris mellett, mintha Aki állna, abban a pulcsiban, abban a kedvenc fekete-piros mintásban, amit úgy imádok…tudod, mondtam is koncert előtt, hogy nekem kell egy ilyen pulóver…imádom őket, mindannyian annyira aranyosak…nem lehet őket nem szeretni…annyira különlegesek… - Joana mosolyogva bólintott, megkísérelte figyelmen kívül hagyni Aki és Lauri huncut mosolyát, amivel egymásra néztek.

- Már vége volt a koncertnek, amikor… - folytatta volna Joana, de Eric finoman megbökte oldalról, és amint lepillantott Amanda-ra látta, hogy a lány elaludt, elhallgatott. Pontosan, ahogy azt az orvos előre megmondta.

- Szerintem menjünk haza, mindenkire ráfér a pihenés…nem is tudom, hogy ezt hogyan tudnánk nektek meghálálni? Rengeteget segítettetek, nektek köszönhetjük, hogy Amanda jól van, meg azt is, hogy… - mondta Serenity, bár az izgalomtól kicsit nehezen találta az agya az angol szavakat, végül csak végigmondta, amit akart.

- Nagyon szívesen tettük. Csak egy egyszerű szívességnek szántuk, de látom, hogy ennél többet értünk el…mit szólnátok, ha hála gyanánt a barátságotokat kérnénk? – lépett oda Lauri, Joana és Serenity közé és átkarolta őket a válluknál. Mind a két lány meglepődött, végigfutott a hátukon a hideg, belül mégis furcsa melegséget, bizsergést éreztek. Mintha egy angyal érintette volna meg őket, tele lettek pozitív energiával és gondolatokkal.

- De hát…ezt nem kell kérnetek…ugyan már! Számunkra megtiszteltetés az, ha a barátaitokká fogadtok minket, egyszerű rajongókat… - mondta Serenity, aki a többiekkel együtt, a szíve mélyén valami komolyabb kérést várt.

- Ti nem vagytok egyszerű rajongók, azt tudnotok kell! Ti sokkal többek vagytok annál…nincs igazam, srácok? – Lauri a többiekre pillantott, akik helyeslően bólintottak.

- Akkor hát? A legjobb barátok? – kérdezték mind a négyen együtt.

- A legjobb barátok! – vágta rá gondolkodás nélkül Eric, Joana, Serenity és Chris.

Itt kezdődött el az egyik legszebb barátság, ami a világon valaha köttetett. Azonban a kezdeti szakaszok nehéznek ígérkeztek, ugyanis a The Rasmus a turné kellős közepén volt, így egy pár hónapig garantáltan nem tudtak találkozni majd. De mivel mind a két félnek nagyon sokat jelentett ez a kezdődő barátság, kiépítettek egy titkos vonalat, amin keresztül folyamatosan tudták tartani egymással a kapcsolatot. Létrehoztak egy e-mail címet, amit csak ők ismertek, valamint Eric, Joana, Serenity és Chris megadták a fiúknak a mobiljuk telefonszámát, hogy néha beszélni is tudjanak majd egymással. Így mindenkinek sokkal biztonságosabb volt. Még egy jó ½ órát beszélgettek, mielőtt mindenki a maga útjára indult volna. Eric a karjába vette Amanda-t, aki olyan mélyen aludt, hogy még arra sem ébredt volna fel, ha Aki elkezdett volna mellette dobolni, és elindult a sátor kijárata felé. Lauri elmélázva nézett a távolodó páros után, majd hamarosan arra lett figyelmes, hogy Aki bökdösi oldalról.

- Hé, ébresztő Rómeó! Indulnunk kéne, és ha még ma ki akarunk innen jutni, akkor nincs vesztegetni való időnk…hallod, hogy mi vár minket odakint? – Aki itt Lauri-ra kacsintott. Nemhiába voltak a legjobb barátok: Aki pontosan tudta, hogy mit érzett Lauri. Ő elmosolyodott, majd Aki-val utolsónak kilépett a sátorból, ahol óriási tömeg fogadta őket.

Előkerültek a rajongók, akik miután kinyomozták, hogy a The Rasmus még mindig a helyszínen tartózkodik, autogram és fotó reményében nem tágítottak a sátor és a VIP-részleg közeléből, ami megnehezítette egy kicsit a kijutást, de hála a biztonságiak hathatós közreműködésének, pár perc alatt sikerült eljutniuk a turnébuszhoz.

- Most őszintén, ti ezt hogy bírjátok?! Ez őrület, komolyan mondom! – fordult Chris Lauri-hoz és Eero-hoz, miután felszálltak a buszba és kényelmesen elhelyezkedtek. A busz lassan kigördült a parkolóból és nem sokkal később már Eric-ék lakása felé tartottak.

- Hidd el, egy pár év után hozzá lehet szokni…azért, sajnos néha úgy kell tennünk, mintha tudomást sem vennénk a tömegről, különben sose lenne vége az autogram és fotó kérésnek…hidd el, nekünk sem jó érzés, de mi is emberek vagyunk, bármilyen hihetetlennek tűnik is, és néha már nagyon fáradtak vagyunk…és ilyenkor az ember a háta közepére sem kívánja az ilyen hisztériát… - Eero szavait hallván Chris és Eric mosolyogva fordult a két lányhoz, akik egyből fülig pirultak. A The Rasmus tagjai is érdeklődve fordultak a lányok felé.

- Most meg mi van? Mit néztek így? – kérdezte kórusban Serenity és Joana, majd amikor a srácok is feléjük fordultak még jobban elpirultak.

- Hogy is volt ez az „Addig nem megyek haza a koncertről, amíg nem lesz autogramom, nem érdekel, hogy meddig kell ott szobroznom a sátornál…” dolog? – cukkolta Chris Joana-t.

- Jaj, Chris ne legyél már ilyen gonosz…azt csak úgy mondtam… - nevette el magát Joana és oldalba bökte Chris-t.

- Miért, nem ért volna meg egy ½ órát, hogy legyen tőlünk egy autogramod? – kérdezett vissza gonoszkodva Aki.

- Fejezzétek már be, tudjátok, hogy, hogy értettem, amit mondtam… - mondta ál-sértődötten Joana.

- Persze, hogy tudjuk…nem kell magyarázkodnod… - kezdett el nevetni Lauri, Eero, Aki és Pauli.

- Mondtam már, hogy imádlak, amikor duzzogsz? – kérdezte nevetve Chris és magához ölelte Joana-t.

Az út hátralévő része beszélgetéssel telt, majd mikor megérkeztek szomorúan bár, de a viszontlátás reményével (és ígéretével) szívűkben, elbúcsúztak egymástól. Késő éjszaka volt már, ¾ 3 felé járt az idő. Már mindenki felszállt a buszra, mikor Chris átvette Amanda-t Eric karjából és a srác odament a buszajtóhoz.

- Lauri! Van még egy perced? – Lauri kérdőn nézett a többiekre, akik mosolyogva bólintottak.

- Menj csak, de siess vissza…nem itt aludni, mert esküszöm, hogy elmegyünk nélküled… - Lauri lelépett a lépcsőn és Eric-el pár lépés távolságra sétáltak a busztól.

- Mit szeretnél mondani? Ha arról van szó, hogy…

- Lauri, köszönök mindent. Egy életre az adósod lettem. Köszönöm, amit értünk tettél…és főleg azt szeretném megköszönni, hogy segítettél Amanda-nak…nélküled talán már nem is… - Lauri elmosolyodott és Eric vállára tette a kezét:

- Szívesen. Ez a legkevesebb, amit tehettem értetetek…és tudd, nem vagy az adósom. A többiek sem…vigyázz nagyon a barátnődre, legyetek boldogok, nekem ennyi elég… - itt Lauri mély levegőt vett, majd végül befejezte a mondanivalóját: - …és végül: ne felejtsétek el, hogyha szükségetek van ránk, csak írjatok és mi jelentkezünk… - Eric látta Lauri tekintetében, hogy valahol nagyon mélyen, de szomorúság bujkál a szemében. Hiába próbálta teljesen magába rejteni, nem sikerült.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Eric segítőkészen, mire Lauri levette a válláról a kezét és egy lépést hátrébb lépett.

Lauri mosolyogva nemet intett a fejével, majd sóhajtott egyet és sarkon fordult. Mielőtt végleg eltűnt volna a buszajtóban, csak ennyit mondott: - Vigyázzatok egymásra! Legyetek jók!

Eric odasétált a többiekhez, majd együtt integettek a távolban lassan eltűnő turnébusz után.

- Ti is nagyon vigyázzatok magatokra! – suttogta Serenity és lehajtotta a fejét. Az utcai lámpa fényében azonban valami furcsát vett észre, ami eddig egyikünknek sem tűnt fel.

- Az meg mi? Hogy került oda? – kérdezte teljesen váratlanul a többiektől. Az első pillanatban nem értették, hogy mire gondolt Serenity, de követve a tekintetét hamarosan rájöttek. Eric visszavette Chris-től Amanda-t, majd letelepedett a házuk előtti lépcsőre. A lány még mindig békésen aludt az ölében. A fény pontosan odavilágított, ahova leült, a többiek pedig szépen köréje gyűltek.

- Az a gyűrű…eddig nem volt ott…te vetted neki, Eric? – hajolt Joana közelebb Eric-hez és jobban szemügyre vette a lány bal kezén levő gyönyörű ezüstgyűrűt. Színtiszta ezüstből volt, apró kis keresztecskék díszítették, amiket egy kígyó ölelt körbe. Ritka, szinte biztos, hogy egyedi darab volt és rendkívül jó ízlésre vallott.

- Én nem… - válaszolta a srác, de ekkor már formálódott a fejében egy lehetséges megoldás a titokzatos gyűrű gazdájára vonatkozólag. Amikor Joana leengedte Amanda kezét, egy toll csúszott ki a lány csuklószorítója alól, ami mindeddig elrejtette ezt az apró, de nagyon is árulkodó jelet. Eric lehajolt a földre, kezébe vette a tollat és csak ennyit suttogott:

- Lauri. – Eric immáron tudta, hogy miért volt szomorú Lauri. Beleszeretett Amanda-ba, de tudta, hogy ő már a barátja és nem akart neki fájdalmat okozni, sem megbántani, ezért inkább lemondott a lányról. És ez végképp meggyőzte Eric-et és a többieket arról, hogy milyen nagyszerű ember is Lauri. Volt neki annyira fontos ő és a többiek, hogy le tudjon mondani róla…és fontos volt neki Amanda boldogsága is…Lauri pontosan tudta, hogy Amanda helye Eric mellett és nem mellette volt…bármennyire is szerette volna az ellenkezőjét, el kellett fogadnia és ami a legszebb dolog volt, hogy képes is volt elfogadni ezt a tényt…