Egy újabb nagysikerű koncert végeztével, a Resurrection és a The Rasmus együtt indult az öltöző felé, ám ezúttal Amanda nem tartott velük, hanem a színpad szélén megvárta, amíg szétoszlik a tömeg, mosolyogva kiosztott egy pár autogramot azoknak, akik ott maradtak, majd mikor mindenki eltűnt és csend telepedett az arénára, leült a színpad szélére, lelógatta a lábát és elmerült gondolataiban. A többiek annyira el voltak foglalva a koncert kielemzésével, hogy észre sem vették, hogy nincs ott velük. Azonban nem sejtette, hogy valaki a színfalak mögötti árnyak közt megbújva figyeli őt. Pár perc múlva Amanda leugrott a színpad elé, lassan sétálni kezdett miközben elmélázva nézte a földön szétszórt szóróanyagokat, amik a koncertjüket hirdették. A közös turné nagy sikerprodukciónak, tuti teltházas koncertnek ígérkezett mindenhol, ahol csak felléptek. Ott volt rajta a fényképük: a Resurrection és a The Rasmus csapata mosolygott rá vissza a papírról. Ő és Eric egymáshoz intézett mosolya azonban már csak fényképen létezett, és ennek őszinteségről ekkora már szó sem eshetett közöttük. Valami végérvényesen megváltozott kettejük közt. Ezt mind a ketten pontosan érezték és tudták. Ők azonban még mindig ragaszkodtak a kapcsolatukhoz, mindent megpróbáltak, hogy újraélesszék a régi tüzet, ami hosszú éveken keresztül lángolt köztük, holott a Napnál is világosabban látszott, hogy túl kell lépniük a kudarcon és új helyen, új ember mellet kell megtalálniuk a boldogságot, még ha rettenetesen nehéznek is bizonyult első látásra. Hisz a tudat, hogy csupán csak barátok maradnak, első ránézésre nagyon megnehezítette a további egy bandában való zenélést. De mivel az őszinte barátság megmaradt köztük és félre tudták tenni a magánéletet, egyelőre nem ment a banda rovására. Amanda-t rettenetesen megviselte a dolog, de próbált erősnek látszani, a sajtótájékoztatókon mindig mosolyogni Eric és a többiek mellett, készségesen válaszolni a feltett kérdésekre, pedig eközben a fájdalom rettenetesen égette, emésztette belülről. Hiába volt Joana és Serenity segítő szándéka, akik éjt-nappallá téve próbálták segíteni Amanda-t minden eszközzel, úgy tűnt, hogy ehhez még az ő őszinte barátságuk sem volt elég. Ami ennyire elmélyítette és fájdalmassá tette a sebet a lány lelkében az, az volt, hogy pár nappal azután, hogy közösen megbeszélték, hogy pontot tesznek a kapcsolatuk végére, Eric nem is próbálva leplezni, minden este más lánnyal az oldalán indult el bulizni. Nélküle. Persze a szerencsés, kiválasztott lányrajongók nagyon boldogok voltak a lehetőségtől, hogy az együttes koordinátora ilyen különleges "kegyben" részesítette őket, viszont Amanda mindeközben szenvedett. Először elmaradtak a különleges trükkök a számok alatt, majd szép fokozatosan a karmesterkedés is. Mint egy magányos farkas, beült a dobok mögé, végezte, ami a dolga, a koncert végeztével bedobta az ütőit, mosolygott és integetett a közönségnek, majd elvonult egy csendes helyre és bezárkózott a saját kis világába. A The Rasmus tagjai is észlelték a lányon a változást, próbálták is Eric-et meggyőzni arról, hogy ne okozzon még több fájdalmat neki, azzal, hogy nyíltan, más szeme láttára csípi fel a lányokat és megy szórakozni velük. Ha már teszi, akkor csinálja úgy, hogy azt Amanda ne lássa, és ne áradozzon folyamatosan az éjszakáiról. Egyik alkalommal Aki és Eric majdnem összeugrott a srác arrogáns viselkedése miatt, de tanulva a pár hónappal korábbi esetből Lauri és Chris közt, végül rendkívül emelt hangnemben ugyan, de verekedés nélkül rendezték le a beszélgetést, ami ugyan pár hét mosolyszünetet eredményezett kettejük közt, de legalább senkinek nem esett baja. Tudták, hogy Eric azért viselkedik így, mert neki is rettenetesen fáj a kudarc, a szakítás, csak mivel férfiből volt, ő így vezette le a fájdalom okozta dühöt. Amíg Amanda órahosszakat sírt vagy dalszövegek írásába fojtotta bánatát, addig ő folyamatosan bulizott és kereste a lányok társaságát, így próbálva felejteni.

Amanda már egy egész kört sétált az arénában, olyannyira elmerült a gondolataiban, felidézve szép emlékeket és a kevésbé kellemeseket. Ezek közé tartozott a balesete, a betegsége, ami alatt Eric mindvégig vele volt és kitartott mellette. Akkor még egyikük sem gondolta, hogy véget érhet a szerelmük. Olyan erővel kapaszkodtak egymásba, kötődtek egymáshoz, mint egy fa az életadó anyaföldhöz. Úgy tűnt, hogy semmi sem választhatja őket szét ezen a világon, aztán valahogy egyik-napról a másikra minden elromlott köztük, a megszokott harmónia teljesen eltűnt az életükből, mindennapossá váltak a viták. Minden ami eddig megszokott és természetes volt, hirtelen baj, sőt bűn lett: egy átlagosnál szélesebb, kihívóbb mosoly egy fiúrajongóra, egy teljesen ártalmatlan kézfogás, vagy akár egy szimpla fotó az egyik rajongóval, amin megölelik egymást. A folyamat akkor vált végérvényesen visszafordíthatatlanná, amikor az egyik veszekedés alkalmával Eric megütötte őt. Rajta és Eric-en kívül senki más nem tudott erről, Amanda sem mondta el a többieknek, mélyen magában megőrizte a titkot, de mind a ketten tudták, hogy a szakítás fő okai közt ott volt ez a pofon. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, ahogy felidézte azokat a borzalmas, utolsó pillanatokat.

Amanda visszatelepedett a színpad szélére. Egyik lábát lelógatva, a másikat felhúzva, fejét térdére hajtva ücsörgött és szomorúan nézegette a keresztekkel díszített ezüstgyűrűt. Ez volt az egyetlen Eric-től kapott ajándék, amit megtartott magának, azonban nem tudhatta, hogy életének egyik legnagyobb és legfájdalmasabb tévedésében élt az ékszerrel kapcsolatban. Pár pillanattal később halk lépteket hallott a háta mögül, majd egy kéz nehezedett a vállára. Az eddig csendesen szemlélődő alak úgy döntött, hogy felfedi kilétét. Amanda szemével végigkövette a kar vonalát és a végén Lauri arcával, gyönyörű zöld szemével találta magát szembe. Ott állt felette a tiszta, elegáns fekete nadrágjában, ingjében és nyakkendőjében és a tökéletesen beállított varjútollakkal a hajában. Olyannak hatott, mintha nem is evilági lény lett volna. Mintha egy fekete ruhába bújtatott angyal nézett volna le rá. Fehér bőre és fekete haja különleges, misztikus varázst adott zöld szemének és a tekintetének, aminek lehetetlen volt ellenállni.

- Leülhetek? - kérdezte csendesen a The Rasmus énekese, majd ő is letelepedett a színpad szélére Amanda mellé.

- Hát persze. - válaszolt Amanda és gyorsan visszahúzta az ujjára a gyűrűt, nehogy elárulja magát Lauri előtt. Azonban ezzel már elkésett. Az énekes már hosszú percek óta figyelte őt. De még más is állt a dolog hátterében, amiért nem sok értelme volt rejtegetni az ékszert.

- Minden rendben? Jól érzed magad? Úgy eltűntél a koncert után... - Amanda-t kellemes megnyugtató érzés töltötte el Lauri szavai hallatán. Nem tudott rá magyarázatot adni, hogy miért, de a hanghordozásában és a beszédstílusában volt valami rendkívüli, valami különleges, ami minden egyes alkalommal jó érzést keltett, nem csak benne, hanem a környezetükben levő összes emberben. Ezért is szeretett vele beszélgetni. Mert a vele való párbeszédek során mindig kapott valami pluszt, valami újat, mindig sokat tanult Lauri szavaiból, amit egy bárki mással lezajlott beszélgetés után nem érzett.

- Úgy tűnik, hogy csak neked hiányoztam... - felelte Amanda, hangjába némi keserűség és szomorúság vegyült. Lauri-hoz fordult.

- Ne beszélj butaságokat. Jól tudod, hogy ez nem így van...látom, hogy szomorú vagy...bennem megbízhatsz, ami kettőnk közt elhangzik, arról soha senki nem fog tudni...ezt tudod, ugye? - válaszolta Lauri, majd a lány arca felé nyújtotta a kezét. Amanda az első pillanatban nem tudta, hogy mire készül Lauri és ösztönösen elhúzódott egy picit. Amanda belenézett Lauri szemébe, és már nem tudta többé meggátolni a feltörő könnyek útját. A sós könnyek végigfolytak az arcán, keveredve a feloldódott szemfestékkel. Olyan volt mintha fekete könnyek, a gyász könnyei csordultak volna ki a szeméből. Amanda továbbra is szótlanul meredt Lauri-ra.

- Eric? - kérdezte szinte suttogva Lauri és befejezve az előző mozdulatot, letörölt egy könnycseppet a lány arcáról. Amanda bólintott egyet, majd előtört belőle mindaz, amit hosszú hetek óta magába fojtott és szívszaggatóan zokogni kezdett. Lauri gyengéden átkarolta a lányt és óvatosan közelebb húzta magához.

- Sírj csak, az segít...könnyebb lesz, hidd el... - Amanda nem törődve az esetleges kíváncsiskodókkal, ráborult Lauri vállára, átkarolta őt és hosszú perceken keresztül csak sírt, sírt és sírt szünet nélkül. A könnyei teljesen átáztatták Lauri ingét, ő azonban nem törődött vele, az most mindennél fontosabb volt neki, hogy a lány jobban érezze magát.

- Ez annyira igazságtalan...miért pont így...miért...úgy fáj...itt belül... - suttogta Amanda sírás közben.

- Tudom... - válaszolta csendesen Lauri és gyengéden végigsimította a lány hátát, amitől különleges, bizsergő, de határozottan kellemes érzés kúszott végig Amanda minden egyes porcikájában. Lauri hosszasan elidőzött tekintetével a lányon és újra feléledt benne az, az érzés, ami első találkozásuk alkalmával tolakodott az agyába. Aminek a végén, ott kellett hagynia őt.

Amikor Amanda kissé megnyugodott, óvatosan eltolta magától Lauri-t és visszahelyezkedett az eredeti ülőpozícióba. Legszívesebben sosem engedte volna ki őt a karjai közül, de nem akart számukra kínos szituációba keveredni.

- Köszönöm... - szólalt meg Amanda, szipogott egy-kettőt és kitörölte a szeméből a maradék könnyet, aminek köszönhetően teljesen elkenődött a szemfestéke.

- Nagyon szívesen! - Lauri mosolyogva nézett rá vissza, amit a lány az első pillanatban nem igazán értett.

- Mi olyan vicces? - kérdezte Amanda és összevonta a szemöldökét, de a következő pillanatban ahogy lenézett a kezére, minden megvilágosodott előtte. - Te jó ég! Most biztos úgy nézek ki, mint egy bohóc, aki most érkezett egyenesen a cirkuszból...

- Nekem így is tetszel... - Lauri kijelentése teljesen váratlanul érte Amanda-t. Igazából Lauri-nak sem állt még szándékában felfedni valódi érzelmeit a lánynak, de az adódó helyzet, a pillanat varázsa mégis magával hozta és tálcán kínálta fel a lehetőséget. És Lauri ezúttal nem óhajtotta elszalasztani ezt az esélyt. Egyszer már megtette, Amanda érdekében, sokat is szenvedett miatta. De másodszorra már nem akarta elkövetni ezt a hibát.

- Hogy mi? Mit mondtál? - Amanda szeme elkerekedett a döbbenettől.

- Jól hallottad...hogy nekem így is tetszel...de azt hiszem, hogy teljesen mindegy lenne, hogy mit viselsz, nekem akkor is tetszenél...a tényen nem változtat semmi...sem pár vacak ruhadarab, de még egy rosszul felrakott smink sem... - Lauri őszintesége nagyon meglepte Amanda-t, de furcsamód nem érezte magát kellemetlenül a kijelentéstől.

- De Lauri... - kezdte volna csendesen Amanda, azonban Lauri megfogta a kezét és lassan felállította őt a földről. Ekkor egy halk nesz hallatszott a színfalak mögül, de egy odavetett pillantásnál többre, egyikük sem méltatta a dolgot.

****

- Hé Pauli, maradj már nyugton...még a végén lebukunk... - suttogta Aki a sötétben ácsorgó gitárosnak, amikor véletlenül meglökött egy hangfalat.

- Elmondanád nekem, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt...ez nem tartozik ránk... - érdeklődött Pauli. A dobos egy szót sem mondott neki, egyszer csak felállt, elnézést kért a többiektől és kirángatva őt az öltözőből, idáig vonszolta magával.

- Pszt! Majd meglátod, csak figyelj! - legyintett Aki hátra sem fordulva.

- Jaj, Aki olyan gyerekes vagy! Szerintem nem túl okos dolog beleavatkozni Lauri magánéletébe...3 éve is balul sült el, tudod...és ha jól emlékszem ott is te voltál az ötletgyáros, aki miatt végül kitört a balhé...nem panaszkodni akarok, de tudod jobb a békesség...és ha ez kiderül... - suttogta kissé ingerültebb hangnemben Aki-nak Pauli, de mintha a falnak beszélt volna.

- Ne csináld már haver...egy kis kíváncsiskodásba még senki sem halt bele... - vetette oda félvállról Aki, oda sem fordulva Pauli-hoz.

- Eddig még nem...de ha ezt folytatod és Lauri észrevesz, azt hiszem te leszel az első és legjobb példa a kijelentésed hamis voltára... - Aki erre már elfordult a páros szemlélésétől és Pauli felé kapta a fejét, nem tőle számított ilyenre.

- Kösz. - válaszolt gunyorosan Aki, majd pár másodperc után folytatta: - Figyelj Pauli! Túl régóta és túl jól ismerem már Lauri-t...láttam rajta, hogy készül valamire...láttam a szemében...a tekintetében...az a gyanúm, hogy ez nem csak egy szimpla baráti beszélgetés...

- Aki ez már beteges...kezeltetni kéne magad...na jó, mindenesetre én leléptem... - ezzel Pauli halkan kisétált a színfalak mögül és úgy döntött, hogy a folyosón levő csapóajtónál várja meg Aki-t.

- De Pauli! - suttogta Aki a gitáros után.

- További jó szórakozást! Ha te öngyilkos akarsz lenni az oké, de én még nem untam meg az életem... - hallatszottak Pauli utolsó szavai, mielőtt eltűnt volna a folyosón.

Aki dühösen sóhajtott egyet, majd visszafordult és tovább követte az események alakulását.

****

Amanda teljesen elmerült Lauri gyönyörű tekintetében, egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. De hamar rájött, hogy nem is akart. Mondogatta magának, hogy nem teheti meg, amire készülnek, mert még túl friss a seb és Eric is a közelben van. Aztán eszébe jutott, hogy Eric sem foglalkozott túlságosan az ő érzéseivel, amikor a szeme előtt flörtölt a lányokkal, így végül arra az elhatározásra, hogy ideje ténylegesen túllépni az Eric-ügyön. Bármilyen nehéz és fájdalmas lépés is volt, de meg kellett tennie. És Lauri mellett nem félt megtenni ezt a lépést. Csak saját magát tette tönkre azzal, hogy ennyire görcsösen kapaszkodott a múltba, de Lauri tekintete eloldotta ezeket a béklyókat, amitől rettenetesen megkönnyebbült.

Lauri átkarolta Amanda derekát és közelebb húzta magához, keze lassan elkezdett felfelé vándorolni a lány lapockája felé. Amanda megborzongott az érintéstől, de viszonozta az ölelést. A lány még mindig Lauri-ra szegezte a tekintetét, arcuk egyre jobban közeledett egymás felé. Mielőtt azonban átadhatták volna magukat a pillanatnak, Amanda-nak eszébe jutott valami. Lauri barátnője. Nem akart neki fájdalmat okozni. Nem akarta Lauri kapcsolatát kockára tenni csak azért, mert perpillanat volt egy zsákutcába jutott magánélete és nagyon magányosnak érezte magát.

- Lauri ezt nem tehetjük......hisz neked... - suttogta Amanda, mikor már az arcán érezte Lauri leheletének melegét, de ekkor már hiába próbálta magát rávenni, hogy ellenálljon a kísértésnek, kudarcot vallott és ajkuk hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze. Amanda megborzongott a fiú csókjától, ez volt az, amire titkon olyan régóta vágyott. Egy pillanatra megállt körülöttük az idő. Ki akartak használni minden másodpercet, ami a rendelkezésükre állt. Miután a pillanatnak vége szakadt, nem mozdultak, egyszerűen élvezték egymás közelségét. Amanda Lauri mellkasára hajtotta fejét, és hallgatta a fiú szívdobogását. Ő pedig átölelte a lányt, biztonságot adó, mégis gyengéden ölelő karjaival. Lauri beletúrt a lány hajába, majd felemelte a fejét, úgy, hogy tekintetük ismét találkozott. Amanda immáron sokadszor belemerült a zöld szemekbe, amikben azonban valami különlegeset fedezett fel. Valami mást látott a tekintetében, olyat, amit eddig nem fedezett fel benne. A fiatal szemek most öregebbnek, bölcsebbnek tűntek. A pillantás kezdett egyre különlegesebbé válni Amanda számára, és annyira hozzáláncolódott a tekintetéhez, hogy nem bírt elszakadni tőle.

Az idilli pillanatnak egy hatalmas csattanás, majd tompa puffanás vetett véget. Aki magánakciójának sikeres voltát elkönyvelve nem éppen csendes ünneplésbe kezdett, de elfelejtkezett az adott körülményekről és a láda, amin állva egy résen keresztül leskelődött, hirtelen megbillent. Ő ettől nekiesett a furnérlemeznek, ami a súlyától eldőlt. Ennek köszönhetően a színpad kellős kötött ki, majdnem Lauri és Amanda lába előtt. Először értetlenkedő pillantásokat váltottak egymás közt, majd elnevették magukat. Lauri tekintete azonban pár pillanattal később elkomorult és finoman eltolta magától Amanda-t. Ezalatt Aki, érezve a helyzete igen kellemetlen és veszélyes voltát, igyekezett sürgősen eltűnni a helyszínről. Lauri gyengéden megszorította Amanda kezét, cinkosan rákacsintott, majd az iszkolni készülő Aki után lépett. Amint azonban Lauri elengedte Amanda kezét, véletlenül lesodorta a keresztekkel díszített gyűrűt, ami a színpad közepéig gurult. Amanda utána sétált, miközben fél szemmel a Ylönen-Hakala párost figyelte. Amikor lehajolt az ékszerért valami különlegeset fedezett fel rajta. Talán most is csak a fény törése, vagy a fény fajtájának köszönhetően vette észre. Ugyanis már több, mint egy éve meg volt neki a gyűrű, de ezt a dolgot eddig nem fedezte fel. A belsejét egy monogram díszítette: LY.

- Lauri... - suttogta Amanda, amikor nem túl sok gondolkodás után megfejtette a rövidítést. Ekkor hasított bele a felismerés, hogy Eric hazudott neki az ékszerrel kapcsolatban. Guggolva elmélkedett tovább, majd Lauri-ra és Aki-ra emelte a tekintetét és elmosolyodott.

- Még a mai nap megszületik a magyarázatod vagy még holnap is itt fogunk ácsorogni? - kérdezte Lauri barátját, miközben egyik kezét hátracsavarva megakadályozta, hogy megkíséreljen ellógni.

- Aúú, hé ez fáj! - szisszent fel Aki, amint Lauri szorított egy újabbat a jobb kezén.

- Ha ennyire ismersz, hogy tudtad, hogy mire készülök, akkor azt is bizonyára tudod, hogy én türelmes ember vagyok... - itt Aki megkönnyebbülve mosolygott egyet, de Lauri következő szavai eltűntették a mosolyt az arcáról: - ...de csak bizonyos helyzetekben és csak egy bizonyos határig...jobb, ha tisztában vagy vele, hogy te most nagyon ott toporzékolsz ezen a bizonyos határvonalon...

- Úgysem tennéd meg...a legjobb haverod vagyok...meg különben is! Ki fog dobolni, ha eltöröd a karom? Nincs pótdobosa az együttesnek, remélem azért ezt szem előtt tartod...- próbált viccelődni Aki, de amint kimondta a szavait, rájött hogy az utolsó mondatával tévedett.

- Nem-e?! - kérdezte Lauri emeltebb hangnemben és egy újabbat szorított Aki karján. Arca fájdalmas grimaszba torzult.

- Jól van, jól van! Jó, elég! Elismerem...bocsánat...kérlek, kérlek...én csak...csak kíváncsi voltam...ezer bocsánat...kérlek Lauri... - Aki már majdnem elsírta magát a fájdalomtól, ugyanis azon kívül, hogy Lauri kiszorította az összes keringést a karjából, az esésnél kifordult a bokája is, amin már kénytelen volt hosszú perceket támaszkodni a "vallatás" alatt.

Lauri megenyhült és elengedte Aki-t, mire ő végignyúlt a földön. Először megpróbálta pár mély lélegzetben elfojtani a fájdalmát, de miután nem járt sikerrel, csendesen sírni kezdett.

- Na, gyere Aki! Úgy látom, megtanultad a leckét... - nyújtotta Lauri mosolyogva a kezét barátja felé. Miután Aki nagy nehezen talpra tornázta magát, átkarolta Lauri vállát, biztos támaszt nyerve, Amanda is odalépett mellé, így közösen indultak el az öltöző felé. A folyosón összetalálkoztak Pauli-val, aki igencsak meglepődött, amikor meglátta a kis triót. Lauri azonban megkérte Pauli-t, hogy vigye Aki-t az öltözőbe, mivel neki még van egy félbehagyott ügye Amanda-val. Aki rákacsintott Pauli-ra, ami persze nem kerülte el Lauri figyelmét sem és elmosolyodott. "Javíthatatlan." Aki rátámaszkodott Pauli vállára, és elindultak a hosszú folyosón, Amanda és Lauri pedig a másik irányba ment, vissza a színpad irányába.

- Lauri, én...azt hiszem, hogy az előbb óriási hibát követtünk el...nem kellett volna, csak azért, mert...ezzel most kockára tettem a te kapcsolatodat is...nem lett volna szabad engednem a kísértésnek! Kérlek bocsáss meg...

- Én nem hiszem, hogy hibát követtünk volna el. És megnyugtatlak, az én kapcsolatomon te már nem tudsz mit elrontani...erről már Leana tett helyetted hónapokkal korábban...és, ha hiszed, ha nem én csak örülök ennek a hibájának...úgyhogy nincs miért megbocsátanom se... - mosolygott kedvesen Amanda-ra Lauri.

- Dehát... - kezdte volna Amanda, Lauri azonban nem engedte szóhoz jutni.

- Emlékszel, hogy mit mondtál rólam azon az éjszakán, a baleseted után?

- Igen.

- És még mindig ugyanígy gondolod?

- Igen. Azóta sem változott a véleményem.

- Akkor hát, teljesen egyértelmű, hogy semmiféle hibáról vagy tévedésről nincs szó köztünk.